Azt mondják az idő minden sebet begyógyít. De ez tévedés, az idő nem gyógyít be semmit. Az idő talán csak enyhít és homályosítja az emlékeket. Nem múlnak el a képek a fejedben, és soha sem fogod elfelejteni a múltadat. Csak elrejtőznek az emlékek, ahogyan az idő fakítja őket. Azt hiszed, hogy felejtettél, hogy már nincs hatással rád a múlt, de ha egyszer újra találkozol vele, és könnyes szemével a tekinteted fürkészi felszínre tör majd minden hazugsággal eltemetett szó és érintés. Jobban fog fájni, mint valaha, de te mosolyogsz majd, és azt mondod; persze, minden rendben. De eközben közel sincs rendben semmi. A szíved fáj, és a lelked darabokra szakad, az emlékek úgy törnek elő belőled, hogy bele szédülsz. Csak állsz ott, mint egy hasztalan rongybaba akivel már senki nem játszik és kérdezed; miért? Megérinti a vállad, kihullanak a kezedből a papírok, kétségbe esetten kezded összeszedni őket a sárból nehogy bajuk essék, de még is olyan lassan, hogy ne fordulhassanak fel és derüljön ki milyen papírok azok. Remegsz, szédülsz a múlttól és felfordul egy papír. Egy elázott fénykép. Mintha ezer tű szurkálná a testedet, hogy ne kezdj el sírni. Visszatartod a könnyeidet, még. De lehajol és elveszi a képet a kezedből. A könnyek úgy fordulnak ki a szemedből mintha üvegszilánkok lennének. Véresre marják az arcodat. Menni akarsz de a lábad nem enged.
Kimondanál egy szót, de azt az eszed nem engedi. Harcolsz önmagaddal, már a fejed is sajog, forog körülötted a táj, aztán egy pillanatra lehunyod a szemed, és képzavar. Felébredsz egy idegen lakásban, kivánszorogsz az ágyból tiszta a ruhád, gondosan meg van fésülve a hajad. Egy idegen nő köszönt, reggelivel vár. Zavarban vagy, nem tudod hova kerültél. Óvatosan megkérdezek ; hol van?A nő megsimítja a fejedet, azt suttogja nincs baj. Csak álmodtál. De van baj, nem tudod ki ő , nem tudod hol van akit keresel, nem tudod hol a családod, és legfőképpen nem tudod, hogy hol vannak a fényképeid. Nem tudod kit keresel, nem tudod ki a családod, nem tudod milyen fényképeket hiányolsz, csak azt tudod, hogy biztosan nem álmodtál. Kilépsz az ajtón, idegen a táj, inkább visszahúzódsz a házba. Felszaladsz a lépcsőn, keresel valamit, valamit amit elveszthettél, valamit ami nem hagy nyugodni, valamit ami ismerős. Belépsz a fürdőbe, megfordulsz és meglátod magad a tükörben. Ez nem a te arcod. Megijedsz, menekülni akarsz. És rájössz, hogy minden valóság. Túl sokáig aludtál ahhoz, hogy megálmodj egy életet. És ezt az életet élted az álmaidban. Születésedtől a halálodig. Aztán felébredtél és keresed az életed, a családot aki eltaszított, a fiút akiért bármit feladtál volna, a fényképeket amelyek az egyedüli emlékeid. Ezek már mind semmik. Csak álmok. Kilépsz a fürdőből, egy gondos anya simítja meg az arcod, a lépcsőről egy fiú integet és megszaporázza a lépteit feléd. Mikor odaér szorosan a karjaiba zár. És azt suttogja ; mennyire örül, hogy vissza kapott. Nem tudod ki ő, de te is örülsz. Jó érzés tölt el a karjaiban. Becsukod a szemed, elképzeled, ahogyan összetéped a fényképeket, ahogyan elbúcsúzol a fiútól, ahogyan bezárod magad mögött a családi ház ajtaját. Ahogyan felhagysz mindennel abban az életben amit megálmodtál. Rájössz, hogy nem kell a valótlan életed, rájössz, hogy ott minden rossz volt. Örülsz, hogy felébredtél, örülsz hogy otthon vagy. Megöleled a nőt, majd visszabújsz a fiú karjaiba. Biztonságban vagy, az egész csak egy rémálom volt. Csak és kizárólag, egy rémálom…

Mosolyra húzódik a szám ha arra gondolok , hogy milyen naív, esetlen és buta vagyok.Ha belegondolok, hogy milyen szinten manipuláltál hánynom kell magamtól:'D....

Elhittem minden szavad, pedig nem vagy más egyáltalán ugyanolyan vagy mint bármelykikük , és most nem akarok a fogalmazással törődni, ez a bejegyzés csupán egy üzenet neked, hogy milyen mélyen megaláztál, és én hagytam magam.Eléd feküdtem, hogy rámtaposs, és te éltél a lehetőséggel...

Viszlát.

Hány elfecsérelt szó amit érted mondtam ki, hány üresség be vetett reményben hittem, ezernyi elvesztegetett perc..Minden érted, minden semmiért.Eltelt egy hónap, eltelt egy hónap és a kérdéseimet senki nem válaszolta meg, egyáltalában senki nem érezte kötelességének, hogy megmagyarázza a dolgokat, hiszen lényegtelen a magyarázat.A dolgok nem azért történnek, hogy én megértsem ugyebár.Eltelt egy hónap csendben , zokogva éltem át az éjszakákat és nappalokat, zokogva tűrtem ahogyan a falakról rám csepeg a saját lelkem, mintha az egész szoba csak azt kiabálta volna, hogy nem engedheted el, mind oda leszünk.De egyedül voltam, és már nem rajtam múlt hogy elengedem-e.. Most már nem volt más választásom, el kellet engednem.Bár mennyire fájt, és bár mennyire csalódott voltam beláttam, hogy szeretem és bár mellette lennék igazán boldog ő nem így érez, és a szerelmet nem lehet erőltetni, és halehetne sem tenném meg.Szép volt ami szép volt mert boldog voltam, nem kételkedtem benem soha, nem féltem, hogy fájdalmat okozol, mert úgy bíztam benned ahogyan soha senkiben.Nem érted hogy lehettem ennyire szerelmes ebben biztos vagyok. Nem érti talán senki. De itt a magyarázat, életemben először hittem magamban, életemben először nem voltak kételyeim, nem voltak félelmeim, úgy éreztem bármit kiállok, szárnyaltam, hittem benned és bennünk, álmodtam egy valóságot, reggel mosolyogva ébredtem és vártam hogy halhassam a hangod vagy egyáltalán csak az felvidított hogy tudtam hogy valahol ott vagy ezen a világon és az enyém vagy és én a tiéd és ez örökké így kell legyen.De te az elején tudtad hogy "semmi sem tart örökké" és én bármennyire kértem, hogy mond nekem hogy van ami tarthat , hogy álmodj velem látod nem hittél benne eléggé. Nem álmodtál velem, felébresztettél.Egy utolsó ölelés sem maradt nekem, csak az emlékeim és a kérdéseim.Nem tehettem mást mint elfogadtam, probáltam egyre mélyebbre ásni és eltemetni a lelkemet tépázó emlékeket és új fejezetet nyitni, de minden percben újra és újra előtörtek.Végül jött valaki aki ott volt amikor a legnehezebb volt büszkének és erősnek maradni, még akkor is ott volt ha én nem voltam vele kedves.És figyelt rám  és érdekeltem.És éppen csak pár napja hogy végre nem gondoltam rád, hogy máson járt az eszem, hogy megindultam a felejtés hosszú gyötrelmes útján és te megjelensz, és fölösleges soraiddal előásol minden kínt amit eltemettem, és azt kéred legyünk barátok.És nem érted meg hogy sosem tudnék barátként tekinteni rád, és nem haragszom mert nincs rá okom pusztán ki kell hogy töröljelek az életemből ahhoz hogy teljesen elfelejthesselek.Nem az én hibám, sajnálom.De ha valamennyire még számítok neked megérted, vagy ha nem is érted elfogadod.Egy életet feladtam volna érted, de ezt az életet most mentenem kell amíg lehet, és nem forgólódhatok hátra mert azzal csak lassítanék és megnehezíteném az utat.De jó ember vagy, az egyik legjobb azok közül akiket ismertem és kiemeltél a porból, egy röpke pillanatra boldoggá tettél, és légy büszke magadra.

Soha nem felejtelek el, de többé nem fordulok vissza.
Jóreggelt.

“Ez a legnyomorultabb érzés. Mikor hiányzik valaki. Körülnézel, nem érted. Kinyújtod kezed, egy pohár vizet keresel tétova mozdulattal, egy könyvet. Minden a helyén van életedben, a tárgyak, a személyek, a megszokott időbeosztás, a világhoz való viszonyod nem változott. Csak éppen hiányzik valami. …

S ha nagyon pontos és figyelmes leszel, ha idejében kelsz és későn fekszel, ha sokat vagy emberek között, ha elutazol ide vagy oda, ha belépsz bizonyos helyiségekbe, végül találkozol azzal, aki vár. Természetesen tudod, hogy ez a reménykedés egészen gyermekes. Már csak a világ végtelen esélyeiben bízol. Hol keressed? S aztán, ha megtaláltad, mit mondjál neki?… És mégis várod.”

Elmenekültem volna, de abban a pillanatban egy kar vissza rántott.

-Ne!- visítottam a vészjós csendbe.

Megpróbáltam letépni magamról a szorító kart.Fogalmam sem volt ki tartozhat a férfias, cserepes végtaghoz, de nem is érdekelt.Egy dolog érdekelt.Menekülni akartam.El innen, minél távolabb.A kar szorosan a nyakam köré fonódott, és újjait egyre jobban összehúzta.A gyomrom forgott a körülöttem lévő tájjal egyaránt, a lábaim futni akartak, de sehogyan sem mozdultak. A szemem egyre kutatta gyilkosom többi testrészét, arcát, mellkasát...De nem találta, kizárólag a kezet láttam, és éreztem.Nem kaptam levegőt , -pillanatokon belül elvesztem az eszméletem.-gondoltam.Ekkor rádöbbentem, önmagamat szorongattam, azért nem láttam arcot, mert nem volt.Csak én voltam, és a csend és a hazugság és a gyötrődésem és minden amivel önmagam elpusztíthatom.Megpóbáltam felállni, de a lábam még mindig nem mozdult.Ott ültem hát a porban és mocsokban és tépáztam a lelkemet.Elhagytam, megcsaltam, már nem ővé a szívem. Pedig én neki adtam, és azt ígértem örökké. Hát milyen érdemtelen, önző teremtmény vagyok én.A szél fordult, és a lábaim megmozdultak.Kivilágosodott, felemeltem a fejemet az égre néztem és egyszerre felismertem, hogy nem hibáztam.Nem hagytam el.Ő hagyott el.Nem csaltam meg.Már nem volt közünk egymáshoz.És én neki adtam a szívem, ő dobta el.Hát miért folytogatom magamat? Pontosan azért, mert én őszintén szerettem, ennél nagyobb bizonyíték nem kell.De most, hogy mozdulnak a lábaim, most mennem kell. Nem ülhetek örökké, félve az újra rámboruló gyilkos éjszakáktól, várva hogy egyszer vissza fordul, és elcsendesíti a kínt.Most hogy mozdul a lábam, most elmegyek.

"Felültem az ágyban.Eszembe jutott vajon jól van-e? Talán ő is az ágyában ül..Talán ő is éppen arra gondol, hogy én jól vagyok-e.Magamra húztam a takarómat.Magam elé képzeltem egy hömpölygő folyamot a hangja simogatta a fülemet.Megnyugodtam biztosan jól van.Biztosan szeret még.Lehunytam a szemem és elaludtam.Soha nem voltam ennél boldogabb.Az élet értelmet nyert.Éreztem hogy van szívem, van lelkem.Bármit feladtam volna érte, bármikor bármire képes lettem volna.Másnap reggel valami nem hagyott nyugodni.Túl tökéletes volt.Túlságosan meseszerű.Vasárnap volt, vasárnap nincs posta.Én még is levelet kaptam.Szürke borítékon fehér betűk."A mese vége".Nem értettem.Kinyitottam és elolvastam a gyöngybetűket a szürke papíron.
"... A herceg felállt magához szorította a hercegnőt és a fülébe suttogta- szeretlek - a hercegnő még is könnyezett.De akinek mennie kell, annak mennie kell..."
Nem bírtam tovább olvasni, a könnyeim a papírra egymás után zuhantak és elmosták a szívem tépdeső sorokat.Megértettem hát.Tegnap nem az álmot vesztettem el az ébredéssel.Hanem azt a naív, sületlen illúziót, hogy a mesékben legalább minden tökéletes.
De akinek mennie kell..
Annak mennie kell..."

Összefolyt az év alig emlékszem valamire:D

Hogy mi , mikor történt.

Kik mikor léptek az életembe.

Tavaly 2008 végén az életembe lépett egy ember aki azóta is az életem része.
Nem volt egyszerű. Szerelmes lettem. Életem első igazán nagy szerelme volt.De mint azóta is sokszor, csalódnom kellett. Akkor egy időre kizártam az életemből, de beláttam hogy szükségem van rá.Mint barát. A barátom azóta is és tudom hogy számíthatok rá :).Köszönöm.

Barátok jöttek és mentek.

Aztán megismertem egy embert.
A helyzet nem egyszerű.
Azt mondja segítettem neki.
Ő is segített nekem.
És bármikor számíthatunk egymásra.

Barátok jöttek és mentek.

És megint szerelmes lettem..
És megint csalódtam.

Ez az év talán arról szólt hogy önmagamnak bebizonyítsam.Erős vagyok.
Hogy a nem túl szép külső mellé vannak belső értékeim.

Aztán véget ért a nyár és elszakadtam azoktól az emberektől akik akkor voltak ott amikor a legjobban kellettek.

A geng.

De remélem nem vesztettem el őket teljesen.

Teltek a hónapok.Sodródtam a percekkel.

És jött az év vége.

Az a bizonyos édes november...

És én azt hittem hogy általa megleltem mindent, hogy nem lesznek többé könnyek.
De jöttek könnyek..
Száz és millió.
Közénk állt az élet.


És most itt állok egy újjab év végén.
Ami talán fölösleges volt, talán nem.

Nem tudom hogy akarok e újra szeretni.
De boldogan akarom zárni az évet, és ha ez nem is sikerül szeretném mihamarabb boldoggá tenni az újat.



Köszönök mindent a barátaimnak. És azoknak akik mellettem álltak.



És csak hogy kiemeljek két embert;

Barby és Gergo.

Szükség volt rátok és ti ott voltatok nem tartozom nagyobb hálával senkinek (:

Welcome 2010.
 

Kérlek soha ne büntess meg azért, mert mindenem oda akartam adni.
Nem értéktelen , felesleges dologra pazaroltam volna.
Kérlek soha ne vess meg azért, mert szállni akartam.
Nem szárnyat akartam, és nem felleget.
Kérlek ne nézz rám így azért, mert elhittem minden szót.
Nem üres szavakat hittem el, értelmet szőttem mögéjük.
Kérlek soha ne büntess, ne vess meg, ne nézz rám így azért,
mert csak egyszer boldog akartam lenni.

"Néha megállok az utcán, zsebembe nyúlok,
úgy érzem elvesztettem valamit.
Otthon fiókokat nyitogatok ki, leveleket olvasok,
régi ruhák zsebeit kutatom át.
Máskor rajtakapom magam , hogy felhívok
telefonon embereket, valamilyen ürüggyel
faggatom őket, másról beszélek.
Valamit elvesztettem.
Felébredek éjjel három felé, s egyszerre megértem:
az álmot vesztettem el! Nem az éjszaka álmát,
az alvás melléktermékét, azt a zagyva,
édes sületlenséget, amely a nap hulladékaiból
és eltemetett vágyaim gőzéből sűrűsödik tüneménnyé.
Hanem azt az álomszerű érzést, hogy a valóság
mögött van értelem, amelyet nem lehet szavakkal kifejezni.
Mi volt ez az álom? Miért fáj úgy, hogy nincs már?
Miért kutatok utána? Az ifjúság volt? Nem tudom.
Csak azt tudom, hogy kiraboltak."

A karácsony az év néhány napja mikor megszűnnek a gondok.Nem az ajándékokról kéne hogy szóljon, hanem rólad, róla és rólunk.A karácsony egy érzés.Nem elhinni, vagy nem elhinni, szeretni vagy nem szeretni kell, hanem érezni ott bent.Nagyon boldog ember az akinek a karácsony szép.Mert a karácsony akkor szép, ha mindennap jelen van az életünkben.

Kellemes ünnepeket mindenkinek.

Nem elmenekülni szeretnék a fájdalom elől.
Pusztán csak szeretném elnyomni magamban.Nem , nem elfogadni akarom , hanem elrejteni magamban.

"...könyörgöm ne menj el..."

Nem könyörgöm.Elmehetsz.Nekem örökké itt leszel.
Nem akarok mást szeretni.
Mostmár nem.

Elég szép volt, hogy azt mondhassam.





Köszönöm.

Lehet hogy  megöregedve egy férfi mellett fényképeket fogok nézegetni.
Lehet hogy életemben leszek még boldog.

De soha nem lesz senki hozzád hasonló.

És ha valakinek mondom
még hogy szeretlek,
jegyezd meg hogy talán nem  lesz olyan őszinte
mintha neked mondanám.               

Hát akkor ennyi volt.
Felébredtem az álomból.

Jóreggelt.
 

Van egy barátom, és azt kell mondjam, nagyon büszke vagyok rá.Igen Vivi, rólad van szó.Sok problémám volt, többek közt, inkább az, hogy nem voltál őszinte velünk.De több mindent bevalottál, és ennek nagyon örülök.Azt mondtad azért szeretsz, mert én mindent elmondok neked, még akkor is, ha tudom ez neked fájhat, azóta volt egy két füllentés szagú történet, de jelentéktelenek, annak örülök hogy rájöttél mit hibáztál, és azon az úton vagy , hogy ezt jóvá tedd.

Köszönöm, és remélem ez így is marad.

Rám mindíg számíthatsz.

Nem tudom hol is kezdjem el.Ami bennem lezajlik nem írhatom most történetbe, vagy versbe.Azt egyáltalán mondatba foglalni sem tudom.Ez az egész valami nagyon rossz, és még is még is annyira szép. Olyan szép, mert végre boldog lehetek.De még sem teljes a boldogság.Nem láthatom és ebbe beleőrülök, de ezerszer inkább pusztulok bele a hiányába, mintsem a tudatba hogy el kell engednem.Valahogy más lett minden, olyan vidám.De nem telik el úgy perc, hogy ne ő járna az agyamban, hogy ne próbálnám meg felidézni magamban az együtt töltött perceket.

Most én kérdezem tőled.

Szerinted ennek így van értelme?

Szerintem van értelme...
Szerintem TE vagy az értelme.
Mindennek..

Szeretlek..♥

"/Az vagy nekem, mi testnek a kenyér
s tavaszi zápor fűszere a földnek;
lelkem miattad örök harcban él,
mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg;
csupa fény és boldogság büszke elmém,
majd fél: az idő ellop, eltemet;
csak az enyém légy, néha azt szeretném,
majd, hogy a világ lássa kincsemet;
arcod varázsa csordultig betölt,
s egy pillantásodért is sorvadok;
nincs más, nem is akarok más gyönyört,
csak amit tőled kaptam s még kapok.
Koldus-szegény királyi gazdagon,
részeg vagyok és mindig szomjazom./"
W.S.

"/Hozzám nőttél észrevétlenül,
Beépültél húsomba, vérembe,
Itt élsz velem legbelül,
Tested lenyomata beégett testembe.

Szemeid néznek vissza tükrömből,
Mosolyod lebeg az éjszakában,
Ajkad mesél vágyról, szerelemről,
Ismertelek már egy más világban.

A szeretetnek vagy örök szelencéje,
Flastrom az összes sebemre,
Az odaadás forró, édes kemencéje,
Nyugtató csók a lelkemre.

Nem tudunk semmit a jövőről,
Csak tobzódunk önfeledten a mában,
Pillanatokat lopunk az időből,
S a végtelent leljük egymás karjában./"
L.I.

... A hiánya átjárta minden porcikám.Fulldokoltam, pedig tengernyi levegőm volt, ütemesen beszívtam, kifújtam.Mint egy cigaretta csikk az esős járdán, ami minden erejével küzd, aztán kialszik.Pórbáltam küzdeni, leheltem a nevét..Megforultam az ágyban, átkaroltam a bordáim, összehúzódtam.Nem tudtam aludni. Nem ment.

-Kel hogy itt legyél..-suttogtam inkább magamnak mint neki.

Tudtam, hogy szeret , hogy gondol rám, vagy is inkább reméltem..De valamiért nem ment az alvás, újból és újból az együtt töltött este pörgött az agyamban és bármennyire próbáltam, nem sikerült másra gondolnom.
Átöleltem egy plüssállatot még jobban összehúzódtam, betettem a headsetet a fülembe, bekapcsoltam egy lassú számot a telefonomon, és könnyek szöktek a szemembe.

-Tudom hogy itt lesz velem, nemsokára, és megnyugtat, és minden szép lesz.

Furcsa volt, hogy boldog voltam és szomorú egyszerre.

Őrült dolog ez a hiány..
 

Én nem tudtam, hogy van ilyen.Meglátni és megszeretni.És azt kívánni bárcsak mindenpercben vele lehetnél. Én nem tudtam, hogy van ilyen.Hogy bármit megadnék érte, hogy csak egy szava elég, hogy boldog legyek. Én nem tudtam , hogy van ilyen.

Ezt hívják úgy, hogy vágy?

Én nem tudtam, hogy van ilyen.Hogy gyomrodban a pillangók egy pillantástól.Hogy rágondolsz és mosolyogsz..

Remélem tudod, hogy nagyon szeretlek.

♥

"Szeretni semmi. Ha szeretnek, az már valami. Ha szeretsz és szeretnek, az a minden."

Minden, minden olyan gyorsan történik.

Tegnap egy éve hogy Bence elhagyott, tegnap egy éve, hogy egy olyan emberrel lettünk kevesebbek, akiről példát vehettünk volna, és vehetünk a mai napig.

Eltelt egy év, és az a valaki ismét lesúlytott. Számomra nem ismert, újjab barátot vett el az emberiségből. Egy gyermeket, egy barátot.Nem voltunk jóban, csak köszönés szinten ismertem, de emberi mivoltomból tartozom annyival, hogy emlékére gyújtsak egy gyertyát, bence gyertyája mellett.

Nyugodj békében Imre Cintia.

"Nincs jobb világ a másvilágnál,
mely halkan létlen létre bont,
mert jobb ha nem látsz, mint ha látnál,
s hol semmi érzés, semmi gond.
Mert jobb ha nem látsz, mint ha látnál,
és jobb a száraz, puszta csont
ez ideges, husos világnál,
mely oly keserves és bolond."

Nagyon szeretem ♥..

Nagyon hiányzik ♥..

Elázott cigaretta csikkek a sárban, halk sikolyok az éjben. Ennyi maradt az éjszakából.Se lélek, se könny, se emlék, nincs tükör, sötét van.Nem látsz, nem látlak.Üres az utca.Holdfény ragyogja át a várost, melyben halkan valahol vér csorog, de olyan halk nesszel, hogy sosem hallja meg senki. Vér csorog a járdaszegély mellett, az esővel.Nincs holttest, nincs test, nincs semmi.

Egyszerű szavak:

nincs, semmi , baj.

Nincs.

Nincs semmi.

Baj?

Baj.

Léptek törik meg az esőcseppek ritmusos hullását, angyal érkezik, keresi az embert.
Nincs ember, csak a vére folyik a járdaszegély mellet.Nincs semmi.Az angyal nem adja fel tovább lépdel félre rúgva az elázott újságpapír maradványokat, nem repül, feltűnő lenne.

Öreg hölgy tekint rá a sötétből.
Ránéz, kezét nyújtja.
A hölgy megrázza a fejét.
Az angyal visszahúzza a kezét.

"Nincs baj?" kérdezi.
"Nincs baj." hangzik a válasz.

Az angyal tovább lépdel, az öreg hölgy rekedtesen utána kiált.
"Nincs semmi baj!"

Az angyal megkapja a választ , nincs kit keresnie.
Nincs semmi, semmi baj.

Hazatérhet, és a járdaszegély mellett csak csordogál a vér, az esővel, mert hát nincs semmi baj...
 

Telnek, múlnak a napok és látod, hogy nincs vége
Talán az igaz Szerelem jött el
Ugyan miért ne szilánkokra tört a szíved
Annyi csalódástól, most már nem mersz kockáztatni
Hát mit vársz mástól, megértél már sok mindent
Hogy hűtlen anyád eldobott, temetted a testvéredet
Ez gyűlöletre tanított, mikor hamis barát hízelgő szava megvakított,
Akkor mereven ólomkatona a tested harcot vívott
A lelkeddel mi összeomlott szépen belevágták
A magyar valóság fellelhető összes hideg átkát
Aztán melléd bújik ő, kire talán nem is vágytál
És összeáll a kép: Ő az álom kire vágytál!
Végszóként csak elmondom, hogy mindent tisztán lássál
Nem lesz boldog ember, ki mindig a múltban vájkál,
Tudom kiölték az érzést, de Te mindig talpra álltál
Az élet edzett erős vagy, hát itt az idő szálljál
Mások szerint depresszió, hogy a dalomat magadnak írod
Szerintem csak létszükség, ha túlélni így bírod
De most tárd ki a szárnyadat, mert tönkretesz a börtönöd
Hogy nem törődött veled senki, nem kell magad gyötörnöd!

 

Mert bár nem beszélünk róla, de megtörtént mi tudjuk.
Csak két ismerős vagyunk kinek volt még közös múltjuk.

B

ú

c

s

ú

z

z

e

l

!

Boldog vagyok.

Szeretem.

Mindjárt vége.

Nem akarom.

 

Elindult egy úton , elengedte a szülő várost és a biztonságban tartó kezeket.-Az út végén vár valami, ami nem hagy nyugodni!-mondta és eldobott mindent.Makacsul , semmivel sem törődve útnak indult, hogy felkutassa, az érzelmeket , illatokat, színeket, amiket eddíg jelentéktelennek gondolt, talán azt sem tudta ,hogy léteznek.Aztán jött egy sugallat, mennie kell.Azok akik látszólag ismerték valóban nem ismerték.Kínozták.Megőrült közöttük, mindennap kínszenvedés volt.Elindult megkeresni azt a valamit ami várja.Nem félt, mégis reszketett, ismeretlen borzongás futott végig teste minden apó porcikáján a tudattól, hogy nem tudja mi vár rá.Az út elején egy csuklyás fehér szemű ember állította meg.
-Ki vagy?-kérdezte.
-Én a hit vagyok.-válaszolta a csuklyás.
-Ilyen kinézetben?Hamarabb gondolnám, hogy az ördög maga vagy.
A csuklyás halovány mosolyt ejtett a szája sarkában.
-Ha hiszel, ebben a kinézetben is el hiheted rólam, hogy nem az ördög vagyok.Menj tovább.-legyintett az alak és fejébe húzva a csuklyáját legörnyedt a földre.
A fiú tovább lépegetett.Pár óra után egy összevert, gyűlölettel telt szemű férfi térdelt fel az út porából.
-Ki vagy?-kérdezte a fiú.
-A szeretet.-válaszolta a férfi.
A fiú felnevetett és már vissza sem kérdezett otthagyta az összevert férfit.Tovább lépdelt.A messzi távolban megpillantott egy házat.Mire eljutott odáig, már nagyon fáradt volt betért hogy megpihenjen.
Kapott ágyat, jó puhát, ételt és vizet.Álmaiban megjelent az összevert és így szólt.
-Szeretni a lelket kell , s gyűlölni a testet, amely fogva tartja a lelket, rövid pórázon, megkínozva.Megkínoztam a testem, hogy lelkem szabad lehessen.De nem tudtam teljesen eldobni.
A fiú másnap elgondolkozott az álmán, és visszament a szeretethez.
A férfi félholtan feküdt a földön.
-Szeress!-kérlelte.
-Szeretlek.-válaszolta a fiú hátha csillapít a férfi fájdalmain.
-Akkor ölj meg!-csattant fel a szeretet.
-Nem ölhetem meg a szeretet.
-A szeretet nem, csak a börtönt amibe zárták.-mosolygott a férfi.
A fiú előkapott egy kést és a férfiba mélyesztette.Könnyek záporoztak az arcán.
Visszament a hithez, és így szólt.:
-Miben higgyek, ha semmim nincs egy véres késen kívül? Ha nem találom az utam, ha gyilkos vagyok?
A csuklyás leemelte a fejéről a csuklyát és tündéri szőke haj borult a vállára, angyali mosollyal.
-Nem gyilkos vagy. Hős.
Azzal eltűnt.
A fiú folytatta az útját, ami soha nem ért véget.Közben csak az emlegette;-nem gyilkos vagyok, hős!
 

"-Fények, fuss!- kiáltott rám Josh létségbe esve, fekete szeméből záporoztak a könnyek.
-Nem mehetek, nélküled nem!-tiltakoztam.
-Most nélkülem kell menned, -kérlelt-ígérem, hogy utánad megyek...amint tudok.
Nem hittem neki , de az idő túl gyorsan haladt és nem maradt fölösleges percem,hogy gondolkozhassak.Megszorítottam a kezét, ő végig simította a vállamat és az arcomra meredt.
-Szeretlek!-motyogta-Fuss!
Kitéptem a kezem az erős karokból és futásnak eredtem, közben könnyek születtek a szememben és haltak meg az ajkamon.Csak futottam és futottam...Amikor már úgy éreztem elég távol vagyok az üldözőktől lassítani kezdtem, és elvágódtam a fűben.
-Állj fel.-szólított fel egy hang.
-Nem bírok.-nyögtem hanyagul.
-Állj fel!- a hang most nyomatékul felemelte a hangját.
-Nem...tu...dok...-ziháltam.
-Élni akarsz, vagy fealdni?
-Már nem vagyok veszélyben.
-Mindíg veszélyben vagy, Josh báttya vagyok, ha így jobban bízol bennem, állj már fel!
Meg akartam mozdítani a végtagjaim a név hallatára.Futni akartam a szerelmemhez, tudni hogy jól van, látni a hucut mosolyt a szája szélében, és azt a mérhetetlen ragyogást a szemében. De a lábam nem mozdult, csak sajgott, mintha ezer tű szúrná.
-Erre nincs idő!-türelmetlenkedett és felkapott.
-Látni akarom Josht!
-Csukd be a szemed!
-Látni ... akarom... Josht!
-Mondtam , csukd be a szemed!
-Minek?
-Hogy láthasd Josht.
-De...
-Nincs de, Josh elment te meg itt vagy életveszélyben , tartozom neki annyival hogy megvédelek.
Ledöbbbentem és a szemem kétségbe esetten csillogott a könnyektől.Most erősnek kell lennem, mert Josh is ezt várná el.Most tovább kell mennem , és életben maradnom, hogy tudjam Josh büszke rám.Nagy lélek jelenlét kellett, hogy mindezt felfogjam de sikerült.
-Tegyél le!-harsogtam.
-De a lábad...
Leugrottam a sárga homokba és észvesztett rohanásba kezdtem.
-Most érted menekülök, és nem veled...-súgtam inkább magamnak mint Joshnak.
-Ő pedig érted halt meg..-hangzott a válasz-és adjunk hálát,hogy nem veled.
Milyen igaz....."                                                                                                                      
 

Annyira félek, hogy elveszítem. Hogy neki nem elég az én kezem.Erős vagyok , mindenki tudja, és most , most gyenge vagyok és védtelen.A könnyek az arcomon mintha vérből lennének ez az én szenvedésem.Vegyítve az övével. Ez már nem együtt érzés, ez az én harcom önmagammal és az érzéseimmel.Az egész lényemet odaadnám érte hogy boldog legyen.Feltárni a titkokat, kimondani a szavakat, elcsúszni a sárban és újra felállni.Egy zsákutca a testem amely csapdába ejti az érzéseimet, amiket magam sem értek. Az illúzióim valóra váltak azzal ,hogy megtaláltam akiről mindíg álmodtam.De megint ott áll a valóság, és harcol az álmaimmal.Kemény ellenfél.Legyőzhetetlen.Kegyetlen harcos akit csak a győzelem érdekel, és a nyomok és fádalom- amit minden lépése után maga mögött hagy-nem.Csak tapos előre és eltiporja a dédelgetett álmokat, a szerelmet...Megtalálni, és elveszteni...Beltörődni, hogy az ő könnyei másért esnek, és segíteni, hogy ne könnyezzen miközben a te könnyeid visítanak a fájdalomtól.De erősnek kell lenned hogy meg menthesd az életét. Hogy meg menthesd a te életed.

Szenvedett....végeláthatatlanul....és én vele szenvedtem.Az a görcsös empátia amit én iránta éreztem /érzek szinte felfalt.Hiszen csak idegen? Nem, ennél ő több, értékesebb és nagyobb kincs az általam ismert emberek bármelyikénél. És ez a kincs elveszni látszana pár gyenge könny és sóhaj alatt, ez a kincs feladná a küzdelmet ,hogy ragyoghasson.És én könnyezek vele, mert tehetetlen vagyok, mert nem értem meg a rébuszait....S aztán hopp egy pillanatra elém villan minden magyarázat, minden válasz minden kérdésre ,és fejembe hatol a felismerés, ilyen formán is egyezik én velem.Segíteni nem tudok csak bíztatni és erőt adni, csak elmondani neki, hogy bármi történjék ő kincs.Elmondani ,hogy a félelme fölöslege, és elmondani ,hogy a mosolya sokkal szebb mint bármely szürke árnyalat csillogása a szemében.Bármit megadnék ,hogy nevessen, és lám egyszer csak nevet , felhőtlenül, nem törődve az eddíg oly nagynak számító problémákkal.És nevet...és engem ez mennyire boldogít...♥

Olyan sok a terv, olyan sok a program és mégis oly' kevés az idő és a tér... Mennék a barátaimhoz és ölelném őket minél szorosabban, hogy tudjam biztonságban van a barátságunk, és mert olyan rettentően hiányoznak.Alig látom őket , még is olyan sokat vagyok velük.Érti ezt valaki? Kicsúszik a kezemből az irányítás... és...csak...bámulok.Próbálok időt szakítani mindenre.De oly sok tervem porba hull...

Garabuczi Balázs:
         mit           c       h                    *    [billy]riot.!     üzenete:
shen...egy csaj akiről mindenki beszél, de kevesen vannak vele öszintén...shen...aki egyik változást kapta az élettől a másik pofon után, de mégis mindig ot volt ha kellett...shen...aki remélem tudja, hogy számíthat rám mindenben..akit szeretek.(L)


Juhász Roxána:
           »           rayna_             X-tasy.                   «     |vipen újkép*-* mostmár raj vagyok?XDD| üzenete:
hátö shent régebbóta "ismerem" közös ex. >.< aztán hát a PDben kicsit mégjobban megismertem shent, és most meg megis kedveltem rendesen*-* kis zárkózott pocokmanó, nagyon értelmes, okos*-* gyönyörű*-* és olyan jó emberi tulajdonságokkal lett megáldva, hogy azthiszem megszerettem*__*

Sánta Judit:
MyahPornStar        üzenete:
Shen.drága.szerintem sokan velem együtt nagyon irigyek rád a szépséged miatt
és én szerencsésnek érzem magam hogy élöben is csodálhattalak nagyon szeretlek téged és hiányzol:(


Szikszay Alexandra :
              z         izz.              you touched my soul '          üzenete:
Shen számomra egy különleges lány.
néha magamat látom benne.
nem szeretne kitűnni a többiek közül, mégis kitűnik.
eszméletlen sok érzelem van ebben a lányban.
a tehetségről nem is beszélek..
ő az aki nagyon sok mindenre meg tanított, aki valamennyire össze ragasztotta' a szívem és a lelkem.
egy különleges lány, aki tényleg önmagát adja, kiáll az igazáért és az érzéseiért. hamar görbül lefelé a mosolya, mégse mutatja ki. aki mindig ott van, ahol szükség van rá.
aki az összes igaz barátja kezét fogja egyszerre, ami nem mindenkiről mondható el.
az ilyen emberekre mondom én azt hogy értékes.
értékes mind bármely legfényesebb csillag az éj fekete égen.. amely az utolsó csepp erejét is arra fordítja, hogy ki ne aludjon.. de ha látom hogy fakul az a fény.. én ott leszek.. és segítek benne, hogy újra ragyogjon.. vagy akár még ezerszer fényesebben. én szeretem ezt a csillagot.
bármit megtennék érte, mert fontos nekem, hogy lássam hogy még mindig ég.. és soha el nem alszik..


folytatása következik : D

 

Itt a nyár, és én nevetek a depresszív bejegyzéseimen.Bár mindenszó igaz, mára már mindenen túl vagyok.Boldog és kiegyensúlyozott lettem, hosszú idő után először.Talán a nyár hozta el, talán nem.Mindenben van szép, és én meg is látom.Fantasztikus nyárnak nézel elébe. Talán itt az ideje ,hogy minden jóra forduljon.
(KL)

"Ott állt de nem hullott könny egyikünk szeméből sem.
Féltem , hogy ez a búcsuzás végleges.
Féltem ,hogy az égre meredő tekintetek végleg elfakulnak bennem.
Hogy már nem lesz többé.
De olyan erős.
De olyan szép..
Én úgy akarom...
Én ne adom fel....
Én még harcolok az álmomért....."

Az élet talán sokszor igazságtalan, és sokszor érezzük úgy, hogy kizárólag arra lettünk teremtve , hogy szenvedjünk.Sokszor évekig gyötrődünk, hogy akkor ki rontotta el, és hogy miért mi isszuk a levét. Nem maradnak szavak, és érintések, nem marad kapcsolat.Csak fényképek, történetek, és emlékek.
Mi van akkor ha egyszer a bennünk lévő űr betöltődik és egy új , mégis régi szín tölti be.
Nincs változás, ugyanúgy egymagad vagy és mégis...
Mégis mintha megint az a kislány lennél, mintha megint állna melletted valaki.
Pedig csak pár szó.
De neked még is többet jelent.
A világgá kiáltanád , de még csöndben hallgatsz.
Még nem szabad.
A magad titka kell legyen.
De így is szép, mert újra egész vagy.


Sok szép emlék
Nincs rá jó szó
Szívemben él még
Csöndesen, lemondón.

Felnézthetnék de nem látom már
Régen volt, nagyon rég
Csak ültem , vártam rá
És ő nem jött többé.

És én nem értettem
Én gyűlöltem ordítottam
De sosem kételkedtem
Hogy szeretett volna.

Csak egy kisgyerek
Mindent másképp lát
Ő csak azt tudja mi kell,
És nem azt , mi vár.

És felnőve, emlékekbe merülve
Kezében képet forgatva
Feje felett a kérdőjel.
Válaszra senki nem méltatja.

Elindul hát, választ keres
Mindegy kitől , honnan.
S egy jól ismert idegen
Méltatja őt szóra.

Eltűnik már feje felől
A rengeteg kérdőjel.
Nap űzi el a felhőt
S mintha újra lélegezne.


 

Mindíg a reményeimnek éltem, azt gondoltam a reményeim mindenen átsegíthetnek.Most is reméltem, hogy ha mindent megteszek, akkor majd jó leszek.De úgy érzem, hogy ez nem elég.


Nem akarok futni utána, nem akarom feladni a büszkeségem.
De egyszerűen muszály!
És mégsem ér semmit.


 

Ma egy éve, hogy nincs barátom.Több szerelem is volt, de mindből rosszul jöttem ki.Én úgy érzem , a szerelmet nem nekem találták ki.Rájöttem , hogy talán nekem a barátaim a társaim.Ők azok akikkel el tudom képzelni az életem.Bennük bízom, és velük nevetek.Velük sírok ha fáj.Sok sok dolog kellet ahhoz , hogy megtaláljam őket ,de most együtt vagyunk, és boldog vagyok.Már nem érdekel többé hogy valaha valaki szépnek tart e majd, vagy hogy valaki valamikor szeretni fog e.Csak az érdekel ,hogy őket ne veszítsem el soha.Velük lehetek néha gyerek, mert nem várják el , hogy felnőtt legyek, de lehetek az aki vagyok, mert nem ítélik el.Soha nem éreztem még magam ilyen felszabadultnak, ilyen embernek.   Nekem eddíg saját világom volt és távol álltam a többi embertől.Menekültem minden elől, mégis büszke harcosként néztem farkasszemet a világgal.Két ember voltam azonos érzésekkel.Az egyik folyton megfelelni akart, a másik elbújni és egymaga lenni.Az egyik szeretetet akart, embereket maga köré.A másik gyűlölni akart és távol lenni mindentől.Az egyik szép akart lenni , vékony és gyönyörű, a másik már megszokta , hogy sosem lesz olyan mint a többiek.Most a kétszemélyiségem egybe olvadt.Hála nekik.Egész ember lehetek, abban a világban ahová valóban tartozom.Nem mondok le a szerelemről , de nem fogom akarattal keresni.Ha valaki valamikor nekem lett teremtve , majd eljön a megfelelő pillanatban.Addíg várok rá és élem az életem a barátaimmal.




Miion előkerült, és ennek őszintén örülök, nagyon aggódtam, de mostmár minden rendben.Köszönöm!


És skacok.Köszönöm a tegnap estét.

Szeretem.Egészen.Nagyon.
Annyira jó lenne most is átölelni.
Nem olyan mint a többi és ez vonz.
Kell nekem.


_______________________________

Mostmár tudom legalább hogy jól vagy!
Csak támasztanád te is alá!
Miion hiányzol!

_______________________________

Csak tudnám miért léteznek paraszt emberek a földön.
Hogy bosszantsanak, vagy hogy megnevettessenek?

 

-Ha titkoban tartod a létezésem az egyenlő azzal , hogy szégyenlsz és nem vállalsz fel!Mintha nem is szeretnél!-mondtam neki dühösen, csalódottan.
Nem válaszolt a tekintete hideg volt, mintha nem is hallaná a dühöngésem.A park sötét volt, a hold csak egy nagyon kevés fényt eresztett át a fákon.Ültem mellette és nem értettem semmit.Hosszú percek teltek el hang nélkül, majd végül egy hangos sikítás törte meg a csendet.Összerezzentem és azon kaptam magam hogy Sebastian olyan erősen szorít ,hogy majd' megfulladok.Összehúzta a szemét és csak szorított.Elhalt a hang , újból csendes lett az éjszaka , s amint távolibbnak érezte a veszélyt elengedett.A szemembe nézett.Nem szólt csak nézett némán, elfagyott tekintete belemerült a szemembe.Ijedve néztem rá, nem tudtam mire vélni.Újbóli sikítás, közelebbről.Mind a ketten felismertük , hogy a veszély közeledik.Sebastian kézen ragadott és futni kezdtünk , be a fák közé.Megbotlodtam egy kósza faágban elengedett a szorítás, elengedett a kéz.
-Sebastian!-kiáltottam utána.-Ne hagyj itt!
Nem jött válasz csak a távolodó lépteket hallottam, és újboli sikítást.Egész testemben remegtem, mint akit jégverembe zártak.Oly' annyira átfáztam , és annyira féltem hogy elájultam.Fejem a földön heverő faágak sokaságára koppant, és sötétség lepte el remegő testemet.Egy kórházban ébredtem.A kórteremben rajtam kívül egy kisfiú feküdt, aludt.Megpróbáltam mozdulni , de minden porcikám úgy sajgott , hogy inkább későbbre hagytam a próbálkozást.Hallgatóztam.Anyám hangját hallottam amint beszélget egy hölggyel.
-Teljesen átfagyott, az erdőben talltak rá, nagyot eshetett, mert tele van szegény sebekkel és karcolással.-mondta az idegen női hang.
-Mikor engedik haza?-kérdezte anyám , olyan aggódó hangon ahogyan még sosem hallottam beszélni.
A beszégetésből rájöttem , hogy egy orvossal, de legalább is egy ápolóval beszélget.
Nyílt az ajtó és anyu belépett rajta.Mérges , de szeretettel teli volt.
-Mit kerestél az éjszakában?
Nem próbáltam mentegetőzni , úgy is értelmetlen lett volna, inkább kibámultam az ablakon.
-Választ várok ifjú hölgy!-kiáltott rám.
-Málnát szedtem.-válaszoltam közönyösen, mit sem törődve a dühével.
Igaz hogy jócskán benne jártunk már a télben,de ha nyár lenne sem hinné el.
Szánalmat sugárzóan rámnézett majd kiviharzott a teremből.
Gondolkodni kezdtem, emlékezni.Sebastian ott hagyott.Hagyott volna meghalni, és egész este alig szólt hozzám.Mi lelhette? Miért nem vagyok neki elég fontos?
Egy nővér állt meg az ágyam előtt.Mosolygott rám, vélhetőleg reggelit hozott a letakart kocsiban.
-Kér újságot?- kérdezte.
Gondoltam mi mást tudok itt csinálni mint olvasni, hát biccentettem.
Elég hamar a kezembe is nyomott egy az napi újságot.A címlapon ez állt:
 

Gyilkosság az erdőben

Rögtön tudtam , hogy a tegnap esti sikoly hozzá tartozik a hírhez.Tovább olvastam."Két halott." Kettő is?! "Egy nő és egy fiatal fiú."Megállt bennem az ütő."Sebastian Heller, és Annie Smith."S-e-b-a-s-t-i-a-n-H-e-l-l-e-r, betűztem magamban, nem akartam hinni a szememnek.Sebastian meghalt.Ha nem hagy ott engem , kitudja talán én sem élek mára.Elhidegült az arcom és meredten bámultam a fehér plafont.Könnyek szöktek a szemembe.Miért ő?
-Baj van kisasszony?-szakította félbe merengésem az ápoló.
-Cs-csak a b-barátom.-dadogtam válaszként , remélve ennyi elég lesz neki.
-Talán baja esett?-puhatolózott tovább.
Nem válaszoltam , csak egyre hangosabban zokogtam.Tudatosult bennem, hogy elvesztettem.Értem halt meg.

Anyu haza vitt.Sokat kellett aludnom , pihennem.Egyik alkalommal álmodtam, újra álmodtam az estét, de másképp.

-Ha titkoban tartod a létezésem az egyenlő azzal , hogy szégyenlsz és nem vállalsz fel!Mintha nem is szeretnél!
-Pontosan azért teszem mindezt, mert jobban szeretlek a világ minden kincsénél,s meg akarlak óvni.-válaszolta.
Hallottam a sikolyt mint akkor, és futni kezdtünk mint akkor.Megismételve önmagam elestem a faágban és Sebastian elengedte a kezem.De most visszajött, megsimította az arcom és azt mondta:
- Ha élni akarsz maradj itt.Nekem az a sorsom , hogy ma meghaljak.Üldöznek és ha velem jössz neked is véged.Itt a fák közt biztonságban vagy.Szeretlek hallod?Igérd meg hogy sosem felejtessz el!
-Megígérem -nyögtem.

Aztán hallottam az ő sikolyát és felriadtam.Hát ez volt az ok? Ezért nem beszélt rólam soha senkinek? Ezért kellet elmennie?Tényleg szeretett.Láttam a szemén.Éreztem a kezén.Hallottam a hangján.


 

By.:Shen

 

Minden nap egy álom volt.Minden nap vártam és ő mindennap jött.Míg egyszer csak nem.
Csak ültem  a parton és vártam és sírtam.
De ő mégsem jött.Tudtam , hogy nem is jön többé.
Mérges voltam tiportam ,zúztam ,zajongtam és közben halkan emésztett a csalódás.Leromboltam a homokvárat,és a homok szemek amelyeknek eddíg fontos feladatuk volt , most jelentéktelenné váltak, egyek lettek a parttal úgy , mint az előtt.Én is jelentéktelen lettem.
Az egyik felem nélkül a másik sem képes élni.Belemarkoltam a homokba , és kiszórtam a tenyeremből.Miközben ezt  ismételgettem ,éreztem hogy  a homok egyre hidegebb , a part egyre sötétebb és én egyre magányosabb vagyok.Most bármit szívesebben tettem volna mint hazamenni...
Kiengedtem a hajam amely addíg mindig gondosan , és jólnevelten parkettába volt fonva.Elszakítottam a harisnyám, és bepiszkoltam a ruhámat.
Egrészt talán dühből, másrészt hogy majd a szüleim ne büntessenek meg.
Fázni kezdtem.
Sosem fáztam még annyira.
Gyűlöltem mindent ami mozgott és a hideg úgy áramlott a testemben , mint máséban a meleg.
Nem veszthettem el, nem törődhetek bele.
Szó nélkül ment el és talán ez fájt a legjobban.
Bár neki így biztos könnyebb.
Ideje menni.

Azok nem csak csókok voltak két gyermek között.
Azok érzések voltak két ember között aki nem akar felnőni.
Harcolj, Emlékezz.Hullj el!

Lementem a partra.
 Azt hittem egyedül vagyok.
Leültem hát és neki álltam egy új várat építeni.
Újabb és újabb homokszemeket emeltem ki a jelentéktelenségből.
Sírni kezdtem.
Tudtam hogy akkor ő épített velem, és hogy már sosem fog többé.

Valami árnyat láttam suhanni.
Megállt a hátam mögött és én remegve ugyan, de hátra néztem.
Ott állt , mosolygott és így szólt.

"Ha tudnád milyen rég vártalak !"
Én pedig mint aki szellemet lát, de lehet hogy nem csak mint aki.

Ránéztem egy félmosolyt is megejtettem  és megkérdeztem:
"Leülsz mellém játszani?"

Leült.
Új várat építettünk.

Akkor este elbúcsúzott.
Nem láttam többé, de tudom hogy vár rám.
És tudom hogy a köztünk lévő kapocs örök.
Akár a vár a parton.

Egy új szemet adtál amivel tekintek a világra.Új szívet az összetört helyett.Új lelket a megtiport helyett.Miattad álltam talpra, te adtál erőt.Több lettél mint a barátom , annál sokkal több, több lettél mint a szerelmem annál sokkal több, több lettél mint a társam annál több, A másik felem lettél.Ha veled valami történik az velem is. Ha neked fáj az nekem is.Én nélküled semmi vagyok. A mi kapcsolatunkat nem érti senki.Nem vagyunk szerelmesek, és nem vagyunk haverok sem.Nekem a világom vagy.Az egyetlen igaz bizalmasom.Ha szomorú voltam rád gondoltam és jobban lettem.Ha sírtam te megvígasztaltál.Fontos vagy nekem , fontosabb mint a világ összes kincse.Fontosabb mint a szerelem , fontosabb mint a jövő.Szólj hozzám, kérlek KÖNYÖRGÖM!Ez egy rém álom , ez a sok zaj ez nem lehet ez nem igaz.Hol vagy már , miért nem jössz? Hol vagy és miért nem hallasz???? FIGYELJ MÁR! KÖNYÖRGÖM!ELPUSZTULOK! Mesélj nekem megint..Mondj egy verset..Mondd , hogy büszke vagy rám.Indulatok , gondolatok, zajok , tudatlanság, aggódás, őrület.
Ez mind nem lehet, felébredek.

Értelmet adtál, mosolyt
Küzdöttem az életemért, érted
Kiáltom a neved folyton.
Ne legyek szomorú pont te kérted.

Hát akkor most miért hagyod?
Miért nem jössz ,ölelsz át?
Az üzenetre miért nem válaszolsz?
Jobb lenne ha végre kezed foghatnám.

Én nélküled egy bábu vagyok.
Üres és gyámoltalan
Az élők között egy test
Ami nélküled hasztalan.

Mondd hogy jól vagy
Mondd hogy minden rendben.
Aggódom érted barátom.
Féltelek egyetlenem.

Adj jelet hogy itt vagy még.
Adj jelet hogy szeretsz.
Ha megtudom  hogy valami történt.
Én is veled megyek.

Nélkülded nem ugyan olyan.
Nélküled értelmetlen.
Könnyeimből óceánt
Most így készítettem.


                    Miion kérlek MONDD HOGY JÓL VAGY!

 

Néha a legszebb álmaim a kapaszkodók ha elesni látszanék.Újból és újból eszembe jut ahogy szorosan átöleltem.Ő csak tűrte, nem taszított el , de nem is ölelt úgy ahogy én.Csak úgy némán,közönbösen.De mégis jó volt.Nem érdekelt hogy szeret -e , csak hogy ott akkor ölelhessem és ne kelljen elengednem.Nem akartam bevallani magamnak , és nem akartam beállni a sorba.Nem akartam újra szeretni. És most mégis valami megfogott benne, valami új, valami érzéki, valami szép.Vele lennék minden percben ha megtehetném.Átölelném, és nem érdekelene hogy nem szeret viszont.Csak érezném magam melett.Csodás dolog ez a szeretet.Olyan független, ragaszkodó.Félek , hogy megit nem fogok tudni csendben szeretni.Pedig úgy lenne igazán szép.Csak messziről csendben hogy ő ne tudja.De nem bírom hogy ne mondjam el neki. Tudnia kell.De olyan jó ember, olyan jó barát.Nem érne annyit az egész hogy elveszítsem.És mégis több kell nekem mint a barátsága. Ő kell.Hogy melettem legyen hogy érezzem a jelenlétét.Szükségem van rá.Halott csókok az ajkakon ,egymásban elhaló tekintetek.Ez mind már a multé.Olyan rég volt csók az ajkamon, olyan rég merült tekintet a szemembe.Csak könnyek , és kiszáradt száj maradt a helyén.Hiányzik az hogy valaki megérintsen.

Vele akarok lenni.Átölelni és szorosan magamhoz húzni , fejem a mellkasára hajtani , csak egy röpke pillanatra.Jó barát volt, csak ennyi , előtte pedig alig több mint a többi ember, most pedig valami más.Beálltam a sorba.A sok áhítozó mögé.De félek bevallani neki és talán magamnak is.Elakarom rejteni azt amit érzek , de mégis célzok rá hogy tudja.Akarom hogy tudja, de nem szeretném bevallani magamnak.Vajon egyszer majd érzi ugyanazt amit én most?Vajon valaha egyszer fog engem valaki úgy szeretni ahogy én  őket?
Ha tisztázódnak a gondolataim talán kifejtem bővebben.
 

Mikor bekerültem a mostani osztályomba, sírtam és ordítani tudtam volna.
Hiányzott a régi osztályom és Bazsiii meg persze új közösség volt tele olyan emberekkel akik cseppet sem hasonlítanak rám.Féltem az elkövetkező egy évtől.Barbival már az osztályba kerülésem előtt megismerkedtem , majd az első pár napban Rebeka Anna és Móni is befogadott a szuper négyesbe.Így lett ebből mára szuper ötös.Teltek a napok és hónapok és egyre közelebb kerültek a szívemhez , míg az eddígi barátaim egyre távolabb.Ők megvígasztaltak hogyha sírtam és soha egy rossz szóval sem bántottak.Az osztály másik fele akkor még tabu volt a számomra.A fiúkkal nem beszéltem mert nem igen tartottuk szimpatikusnak egymást.Aztán még több idő telt el és mégtöbb és ez az osztály kezdett egyre többet jelenteni nekem.Aztán jött egy hétvége ami alatt világossá vált bennem hogy ha valaki is áll melettem ebben a világban azok ők. A fiúkat is megismertem egy másik oldalukról és ők is engem.Ma már nem úgy megyek be az iskolába mint egy helyre ahova mindenki utál járni, hanem mint a hely ahol megtaláltam az őszinte barátaim.Nehéz lesz őket elengedni, és nehéz lesz majd újra őj közösséget megszokni, de azt gondolom ez egy olyan szép és erős barátság , hogy iskolán kívül is tartani fog. Legalább is remélem.
Azokat az embereket akik eddíg körülöttem voltak egy-két kivétellel leszelektálom magamról ez persze nem jelenti azt hogy nem voltak fontosak nekem, talán csak azt jeleni hogy én nem voltam elég fontos nekik. Túl sok mindenre döbbentem rá.
Új ember lettem , új célokkal , új és végre őszinte barátokkal.
Köszönöm.

Elhamarkodott bejegyzés volt.
Azóta sok minden változott.

“Mégis, éppen a gondok fölismerésének és megoldásának folyamatában rejlik az élet értelme. A probléma a próba, mellyel elkülönítjük a sikert és a kudarcot. Gondjaink miatt van szükségünk bátorságra és bölcsességre, sőt gondjaink tesznek minket bátrakká és bölcsekké. Végső soron ezek felelősek lelki fejlődésünkért.”

Minden ember ütközik kudarcba az élete során.Amióta az eszem tudom az éneklés a mindenem.A kotta a zene , a hangok , a dallamok.Mind roppant közel állnak a szívemhez.Ma elvesztettem egy versenyt, amire rengeteget készültem.Szinte biztos voltam a sikeremben.Tetszettem magamnak, büszke voltam.Ez a kudarc ráébresztett , hogy nem minden az amit mi gondolunk, hogy a kudarcok sok mindenre megtanítanak bennünket.Legfőképpen az életre.Ebben az évben zenei szempontbol ért hideg és meleg is.Jó lenne már valami kirobbanó siker.Várom az áttörést.Hogy végre azt mutathassam meg a "nagyérdemünek" amit igazán tudok.

Pár hónappal ez előtt , még engem ítéltek.Ma már én ítélek.Akaratomon kívül.Embereket alázok meg a véleményemmel.Eddíg is karakán, néha arroggáns és szókimondó ember voltam, de a változásom során, elkeztem felül rendelni magam , az embereken.Pedig nem is vagyok több náluk.Nem voltam mindíg gazdag és jól öltözött én sem. Nem volt mindíg DC cipőm, vagy márkás cuccaim.Nem volt mindíg színes egyenes hajam.Belátom sokat változtam.Új környezet, új emberek.Én nem akarok új lenni.Szeretnék a régi lenni, aki voltam, megtartva az új külsőt. Ez lehet?..Persze , hogy lehet.Csak akarnom kell.És én akarom.A régi vagyok, és még most a változásom elején megállítom a dolgot.Hogy majd később ne viseljem azt a jelzőt, amit eddíg oly mértékben elítéltem.

Az életet csak kapod, gratis, ajándékba.Nincs jogod becsmérelni, sem magát az életet , sem annak folyását.Mégis megtesszük , mindannyian.Én is.Pedig nem akarnám, csak ami fáj, és ami nekünk rossz azért az életet tesszük hibássá.Pedig nem az.Ő ad egy lehetőséget, mindenki maga dönti el él-e vele.Tudom, azthiszitek könnyen beszélek pedig nem.Sok tapasztalat és csalódás kellett hozzá, hogy minderre rájöjjek.Addíg amíg nem küzdök a boldogságért nem érdemlem meg.A boldogságot nem lehet karba tett kézzel várni, ölbe hulló ajándékként.Mindennap újra harcolni kell érte.Lehet hogy nem jön könnyen, és belefáradsz a harcba, de ha feladod, hidd el esélyed sincs.Sok mesterem volt kitől tanulhattam.Az élet is közéjük tartozik.Én pedig köszönettel tartozom feléjük.Pimasz és éretlen dolog lenne hibáztatni az életet a saját gyengeségem miatt.Mindennap harcolni fogok a boldogságomért, hogy megmutassam a mesternek, valóban hasznos volt a tanítása.

Nemtudom.Bukásra állok.Miért?Nemtudom.

Jó igen , tudom.Elveszi a figyelmem az élet.
Nem gépezhetek, nem mehetek sehová.Bezár a négy   fal .Megőrülök.
Kezdem megszeretni.Nemismeremmég jól,de érzem hogy jó ember.
Félek hogy egyedül maradok, mert a belső értékeim semmit nem érnek.Nem vagyok szép és bájos így már nem is létezem a szemükben.Pedig nem vagyok rossz ember.

 

"Százszor fogalmaztam át e lapot,százszor gondoltam át mit írjak Neked.Számítok rá, hogy választ nem kapok,száz év múlva sem érem el a kezed.Beszélni nehéz ezért csak írok, remélem olvasod ezt a levelet.Torkomban gombós szólni nem bírok.Kérlek ne felejtsd el a nevemet!Erősnek mutatom magam ,de mikor nem lát senki könnyezek.A szobám mélyén éjnek éjén a sötétségben ő vezet ,vagy te, ha véletlen hallgatod ezt a számot most írok egy levelet amelyet neked szánok.Az egész életem csődbe ment lehúzhatom a klotyón , indulásra készen állok nincs is semmi motyóm.De mielőtt kilépek még hátra nézek egyszer , s a belőled fakadó űrnek adozóm egyetlen néma perccel...Elbúcsuzni jöttem csupán, és bocsánatot kérni amiért nem tudtam a vágyaidhoz felérni.Bocsánat azért mert örökké megbecsültelek.Bocsánat ha úgy tűnt némán elküldtelek.A mennyben voltam Veled és repültem ott fenn,A mennyben voltam Veled és repültem ott fenn,
Most meg széthullik minden, újra itt vagyok, itt lenn.
Nézem a kezed, koszos, többé nem érhet már hozzám,nézd a szemem, könnyes, ezzel tisztára mosnám.
Nézem az ajkad, altat, egy ideje némán hallgat,nézd a szavakat a papíron, mind érted jajgat!Nézem az arcod, ami száraz tényeket hidegen közölt,nézd a lelkem, itt soha nem látod meg a közönyt.
Téged megbénít a félelem, engem meg a bánat,téged oda húz egy kéz, ami engem a halálba rángat.De most elmegyek, elfogyok, mint a gyertyáról a viasz,
Tudom, ha valaha meghallod a nevem, azt kérdezed: ki az?"


"Most már sírok a képeken, amiken eddig Veled nevettem,
Most már a polcomról levettem minden emléket, amit szerettem.
Most írom, amíg bírom a szánalmas utolsó levelem,
De őszintén! Ez Neked csak egy szó csupán, akárcsak a szerelem.
Pedig érted meghalnék mindig, ha tudnám, hogy volna mért,
Tegnap sírtam, ma sírok és sírni fogok a holnapért."




Csak annak mondd, hogy szereted akit tényleg szeretsz, vigyázz mert ezzel a szóval ölni lehet!



 

Nincsen hangom , pedig ordítani tudnék.
Elpusztít a felismerés hogy sosem leszek elég jó.Én bármit megtennék.Megváltoznék érte.Én megpróbáltam, én tényleg mindent elkövettem.De fáj hogy ez mind semmit sem számít.Álmoból felépített világom főhőse.Mások nem értékelik.Aki pedig értékelné az semmit sem számít.Az senki.Én egyszerűen nem tudom mi kellene még. Rákéne döbbennem a tényre hogy túl kell lépnem.De nem is a rádöbbenéssel van gond, mint inkább a végrehajtással.Egyszerűen nem megy. Igaz a mondás miszerint , az embernek mindíg az kell a legjobban amit nem kaphat meg. És amit megkap azt nem értékeli annak értékének megfelelően.
Nem tudom elfelejteni, nem tudom elfelejteni azt amikor megvígasztalt. Az átsírt éjszakákat.A beszélgetéseket.És aztán ott áll velem szemben és egyszer csak azt érzem én vagyok az illúzió és ő a valóság. Szemben állunk egymással. Én harcolok érte de ő távolodik.Innen-onnan még látom a körvonalait, és hallom a hangját , de egyre távolabb tőlem.Belémhasít a felismerés hogy soha nem lesz az enyém.És hogy soha nem is volt az enyém.Büszkén tekintek a jövőbe , mert tudom hogy van célom.De ez a cél egyre homályosabb mert magányos vagyok. Már csak lehajtott fejjel tekintek a jövőmre és remélem , hogy egyáltalán lesz jövőm. Hogy nem halok bele ebbe az egészbe.
Miért mindíg az kell mindenkinek amit nem kaphat meg? Miért nem tudok gondolkodás nélkül tovább lépni mint mások , és azt mondani "Lesz jobb!" .Nekem nem kell jobb és nem kell más. Csak is ő kell. De miért?
Gyűlölöm hogy nem gyűlölöm ,és gyűlölöm hogy az életemnek része lett.De még is úgy érzem hogy nélküle semmi lennék.Nem tudom mit tett ami ekkora hatással lett rám.Nem tudom .De tudom hogy valamivel elbűvölt, és mikor éjjeb becsukom a szemem alig várom hogy elaludjak.Mert olyankor eljön.Olyankor velem van.
Legalább  az álmaimban.

Csöndet akarok !
Csöndet , ti pedig ordítotok.
Miért olyan nehéz megérteni hogy csöndet akarok!

Zajongjatok már!
Mire vártok még!
Zajt akarok!
Könnyeket!
Csalódást!


Tépj szét, marcangolj!



Nem akarok magányos lenni.
Nem akarok egyedül meghalni.

Ölelj át!
De ne érints meg!