Azt mondják az idő minden sebet begyógyít. De ez tévedés, az idő nem gyógyít be semmit. Az idő talán csak enyhít és homályosítja az emlékeket. Nem múlnak el a képek a fejedben, és soha sem fogod elfelejteni a múltadat. Csak elrejtőznek az emlékek, ahogyan az idő fakítja őket. Azt hiszed, hogy felejtettél, hogy már nincs hatással rád a múlt, de ha egyszer újra találkozol vele, és könnyes szemével a tekinteted fürkészi felszínre tör majd minden hazugsággal eltemetett szó és érintés. Jobban fog fájni, mint valaha, de te mosolyogsz majd, és azt mondod; persze, minden rendben. De eközben közel sincs rendben semmi. A szíved fáj, és a lelked darabokra szakad, az emlékek úgy törnek elő belőled, hogy bele szédülsz. Csak állsz ott, mint egy hasztalan rongybaba akivel már senki nem játszik és kérdezed; miért? Megérinti a vállad, kihullanak a kezedből a papírok, kétségbe esetten kezded összeszedni őket a sárból nehogy bajuk essék, de még is olyan lassan, hogy ne fordulhassanak fel és derüljön ki milyen papírok azok. Remegsz, szédülsz a múlttól és felfordul egy papír. Egy elázott fénykép. Mintha ezer tű szurkálná a testedet, hogy ne kezdj el sírni. Visszatartod a könnyeidet, még. De lehajol és elveszi a képet a kezedből. A könnyek úgy fordulnak ki a szemedből mintha üvegszilánkok lennének. Véresre marják az arcodat. Menni akarsz de a lábad nem enged.
Kimondanál egy szót, de azt az eszed nem engedi. Harcolsz önmagaddal, már a fejed is sajog, forog körülötted a táj, aztán egy pillanatra lehunyod a szemed, és képzavar. Felébredsz egy idegen lakásban, kivánszorogsz az ágyból tiszta a ruhád, gondosan meg van fésülve a hajad. Egy idegen nő köszönt, reggelivel vár. Zavarban vagy, nem tudod hova kerültél. Óvatosan megkérdezek ; hol van?A nő megsimítja a fejedet, azt suttogja nincs baj. Csak álmodtál. De van baj, nem tudod ki ő , nem tudod hol van akit keresel, nem tudod hol a családod, és legfőképpen nem tudod, hogy hol vannak a fényképeid. Nem tudod kit keresel, nem tudod ki a családod, nem tudod milyen fényképeket hiányolsz, csak azt tudod, hogy biztosan nem álmodtál. Kilépsz az ajtón, idegen a táj, inkább visszahúzódsz a házba. Felszaladsz a lépcsőn, keresel valamit, valamit amit elveszthettél, valamit ami nem hagy nyugodni, valamit ami ismerős. Belépsz a fürdőbe, megfordulsz és meglátod magad a tükörben. Ez nem a te arcod. Megijedsz, menekülni akarsz. És rájössz, hogy minden valóság. Túl sokáig aludtál ahhoz, hogy megálmodj egy életet. És ezt az életet élted az álmaidban. Születésedtől a halálodig. Aztán felébredtél és keresed az életed, a családot aki eltaszított, a fiút akiért bármit feladtál volna, a fényképeket amelyek az egyedüli emlékeid. Ezek már mind semmik. Csak álmok. Kilépsz a fürdőből, egy gondos anya simítja meg az arcod, a lépcsőről egy fiú integet és megszaporázza a lépteit feléd. Mikor odaér szorosan a karjaiba zár. És azt suttogja ; mennyire örül, hogy vissza kapott. Nem tudod ki ő, de te is örülsz. Jó érzés tölt el a karjaiban. Becsukod a szemed, elképzeled, ahogyan összetéped a fényképeket, ahogyan elbúcsúzol a fiútól, ahogyan bezárod magad mögött a családi ház ajtaját. Ahogyan felhagysz mindennel abban az életben amit megálmodtál. Rájössz, hogy nem kell a valótlan életed, rájössz, hogy ott minden rossz volt. Örülsz, hogy felébredtél, örülsz hogy otthon vagy. Megöleled a nőt, majd visszabújsz a fiú karjaiba. Biztonságban vagy, az egész csak egy rémálom volt. Csak és kizárólag, egy rémálom…