"Felültem az ágyban.Eszembe jutott vajon jól van-e? Talán ő is az ágyában ül..Talán ő is éppen arra gondol, hogy én jól vagyok-e.Magamra húztam a takarómat.Magam elé képzeltem egy hömpölygő folyamot a hangja simogatta a fülemet.Megnyugodtam biztosan jól van.Biztosan szeret még.Lehunytam a szemem és elaludtam.Soha nem voltam ennél boldogabb.Az élet értelmet nyert.Éreztem hogy van szívem, van lelkem.Bármit feladtam volna érte, bármikor bármire képes lettem volna.Másnap reggel valami nem hagyott nyugodni.Túl tökéletes volt.Túlságosan meseszerű.Vasárnap volt, vasárnap nincs posta.Én még is levelet kaptam.Szürke borítékon fehér betűk."A mese vége".Nem értettem.Kinyitottam és elolvastam a gyöngybetűket a szürke papíron.
"... A herceg felállt magához szorította a hercegnőt és a fülébe suttogta- szeretlek - a hercegnő még is könnyezett.De akinek mennie kell, annak mennie kell..."
Nem bírtam tovább olvasni, a könnyeim a papírra egymás után zuhantak és elmosták a szívem tépdeső sorokat.Megértettem hát.Tegnap nem az álmot vesztettem el az ébredéssel.Hanem azt a naív, sületlen illúziót, hogy a mesékben legalább minden tökéletes.
De akinek mennie kell..
Annak mennie kell..."